megtaláltam :) először nem esett le...de belegondoltam..:(

Schandl Veronika
21. századi Esti Mese

To WS.

L. a kút káváján állt, és a vizet szuggerálta. Már napok óta tervezte ezt a kalandot, mert a perem alacsony volt, de a kútban 10 méter tiszta forrásvíz hívogatta. 3 éves volt talán, vagy annyi sem, a falut Szempétúrnak hívták, legalábbis L. fejében. Hogy hogyan hívták igaziból, az sosem derült ki, mert elköltöztek, mire megtanult olvasni.
Ott állt tehát, felegyenesedve, szemével merően a vizet fikszálva. Manókat várt, és vízszínű sellőket, akik a farkukkal ezüst habot vernek, de ehelyett egy várost látott fehéren csillogni. Reggel volt, a házak a víz felé hajoltak, hogy megcsodálják magukat a felkelő nap sugarában. A házak előtti csatornákon hajók siklottak, bennük emberek, lampionok, mécsesek, ételmorzsa és nevetés.
Az anyja halkan közeledett, csak mikor a hóna alá kapta, és ütemesen verte a fenekét, hogy még egyszer meg ne lássam, bele is fulladhattál volna, sivított fel erős szopránja.
De nem fulladt bele. Ezek után – bár nem gyors egymásutánban –nem égette halálra magát a vasalóval, nem esett ki a siófoki gyors ablakán, nem harapta meg az állatkerti oroszlán, és nem vágta le a lábát a villamos. Egyszóval felnőtt.
Egy hatalmas lakásban lakott a Lipótvárosban. Lovagteremnyi szobáinak falát régi térképek, és megsárgult moziplakátot borították, a TV-ben dokumentumfilmeket nézett a madarakról, és repülőkről, barna bőrfoteljében erősen előredőlve. A TV ugyanis a másik, istállónyi szoba végében állt, amin a lányok, szőkék, barnák, vörösek, akik oly sűrűn megfordultak nála, sokat vihogtak. Különösen, mikor a bőrfotelbe ültette őket, bekapcsolta a készüléket, és megkérdezte őket, mit látnak. Sok jó válasz volt, a várost, a napfényben villódzó házakat azonban nem mondta senki.
Nappal színész volt – bocsánat, nagy „Sz”-szel – ami leginkább azt jelentette, hogy napra nap volt munkája. Vállalati videókban népszerűsítette a legújabb vízpumpákat, és a Mitsubishi turnéján ő állt a szőke hosszúcombúak mellett, bárgyún, ámde elégedetten vigyorogva. Két hónapig egy gazdagokról szóló TV-sorozatban alakította több-kevesebb sikerrel a gonosz főszereplő bátyját, aki azonban egy téli autóút után teljesen váratlanul tüdővészt kapott, és kilehelte a lelkét.
A 43. születésnapján aztán megelégelte a várakozást, és levetette magát egy függőhídról. A bokájához kötött gumiszalag rendeltetésszerűen visszarántotta, még mielőtt arca a vizet érhette volna. A barátai körülállták, megtapsolták, és a vállát veregették. Vettek neki egy kék biciklit is, mert tudták, mindig arra vágyott.
Aztán egyik napról a másikra híres lett, magazinokban fotózták, és ezrek írtak a honlapjára rajongó leveleket. Egy kis költségtervű művészfilmben ugyanis vámpírok fogságába került, lezüllött strici volt, és a vérszívó család feje, a 70 éves anyóka premier-plánban leharapta az egyik mellbimbóját. A felvétel szünetében, ugyanez anyóka – csupán 50-es, statiszta persze, normális színész nem vállalna ilyen szemetet – szájában és mellén még mű-vérfoltokkal fáradtan pihent egy kanapéra hanyadtan, és szerelmesen pillantott rá félig lehunyt pillái alól. Miért is ne - gondolta L. akár lehetne ő is, és bágyadtan visszamosolygott, a fáradt szemhéj mögött már a vizeket kutatva.

V. egy vidéki kisvárosban tanított. A munkájának él, suttogták a kollégái. Nappal kiskosztümöt, este mackónadrágot hordott, romantikus filmeket kölcsönzött a videotékákból, sírt, és csokikat majszolt. 10 után aztán, hogy jobb kedvre derüljön, teleengedte a kádat, és mikor a habok közé merült, szemhéja mögött csillogó házsorokat látott, ahogy a vízben illegetik magukat, a vízen hajók, a hajókon emberek, lampionok, és ételmorzsák és nevetés.

Sosem találkoztak.