Tördelte a kezét. Ránézett, megborzongott, utána már csak egy helyben állt. Csípte az arcát a hideg. Elkezdett ugrálni, énekelni. Bolond volt. Pedig belül szétmarta a szeretet, amit nem adhatott ki magából éppen akkor. Mert túl büszke volt. Átkozott büszkeség. Pedig szükség van rá.
Ahogy ott ugrándozott, meg énekelgetett, egyre jobban érezte, hogy valamit tenni kellene már.
Rágyújtott. Közben még mindig táncolt. Össze-vissza. 25.-e volt, karácsony napja és ők kint álltak a hidegben, szélben. Ekkor elkezdett a semmiből szakadni az eső. Reflexből futottak, ugyanabba az irányba, eresz alá. Itt végre megszólalt Ő. Értelme nem volt annak, amit mondott, mert már sokszor végigjátszották ezt. Már csupa víz volt a nadrágjuk.
Megint énekelgetett. Egyszerre csak annyit hallott: Fogd meg. Fogd meg a kezem.
Büszkén csak annyit tett, hogy odatette az ujjait. De amikor érezte a meleg kezet, már a másik kezét is nyújtotta. Ölelést is adott.
A szeretet igenis legyőzheti a büszkeséget.
Csak nem érdemes vele sokszor játszani. Mert megégethetjük magunkat.
Higgyétek el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése