Levegő

"Nehéz az élet, noha kényelmes"
Mondta nekem Emmi. Ki tudja, mit jelenthet pontosan.
Úgy érzem, egy kamaszlány vagyok.
Pedig már nem. Csak fejlődöm. Fejlesztem az érzékeimet, tulajdonságaimat, különböző belső dolgaimat. Életem végéig fejlődni akarok és ha elmegyek egy másik helyre, halálom után megmondani, mit tettem le az asztalra. Érdemes volt -e küzdeni.
Igazából már most látom, hogy igen. Hogy érdemes sokszor határozott nemet mondani a szüleinknek. Vannak, akiknek különleges kapcsolatuk van velük, vannak akik tisztelik őket, vannak akik barátként kezelik őket, vannak, akik szülőként, ahogy "kell".
Én emberként. Különböző emberekként. Akik sokat segítenek nekem, ám sokmindenben és sokszor nincs igazuk, ezért meg kell küzdenem velük. És nem érvényesülhetnek mindig ők, mert ők azt mondták, vagy mert ők az idősek és ők neveltek fel, hanem én is érvényesülök, mert más a világnézetem és sokkal szélesebb. Tudom, mit akarok és határozottnak érzem magam, sőt makacsnak. Tudom, kik a barátaim, ám nekik mindenkire van egy rossz szavuk. Jó csak akkor, ha én elrontok valamit. "Bezzeg XY"... Máskor meg: "Engem nem érdekel XY, engem te érdekelsz."
Hagyjuk ezt. Tanítani akarok. Most. Embereket, gyerekeket, gyermekembereket.
Élni a világomban s formálni azt. Tanácsokkal és nem parancsokkal.
Szeretnék saját akaratot. Nem, nem kell a pénz. Magamnak megszerzem, mástól nem kell.
Kifizetem a tartozásom, kifizetitek a tartozásotokat.
Magamnak veszek mindent. Csak LEVEGŐ kell. Mert azt ugyan ezen a nyáron nem kapok.
Szeptembertől lélegezni akarok.