16 éves lehettem, amikor édesanyám kijelentette (nem csak akkor egyszer, de akkor nagyon mélyen, erősen, és rossz helyzetben) hogy "ismerlek, mindennél jobban"
Már akkor nem hittem neki. Az édesanyák mindig valami gyermekit ismernek, amikor még nincs túlzott szerepe az egyéniségnek, amikor még nincsenek örök barátságok, csak kezdődőek, amikor a legnagyobb baj, hogy csokit akar a gyermek, ezért sír a legjobban, amikor még minden a felnőttekre hárul, amikor a gyermeknek nincsenek még konkrét tervei semmivel, még azokat,ha van, a szülő, a felnőtt irányítja.
Nem. Nem ismer. Azt az oldalamat ismeri, ami valószínűleg vele szemben megmarad, de ez már valami más.
Nem tudja, még ő sem, hogy én mit akarok elérni, mert én nem azt akarom elérni, amit ő szeretett volna ennyi idősen, csak nem sikerült neki, én nem szeretnék olyan lenni, mint ő.
A hősöm az édesanyám. De nem a példaképem, nem a diktátorom.
Hallgatni kell rá, még akkor is, ha ő azt hiszi, dacolsz, ha azt hiszi duzzogsz. Nem ismeri azt az oldalamat, amit másoknak mutatok. Maximum kívülről láthatja, és furcsállja, és furcsállni is fogja, mindig, mindig.
------
17. évembe léphettem, még nem voltam annyi, de 16 már hónapokkal azelőtt múlhattam, amikor rámtört az az érzés, hogy mostmár abban a korban vagyok, amikor sokmindennek kivagyok téve, vigyáznom kell, nem lehet csak úgy viccelődni mindennel.
-----
Még elveszítek valakit '09.
------
------
És a legjobb az egészben, hogy 2030-ban egyáltalán nem így fogok visszaemlékezni, 37 évesen.
Teljesen másképpen. Ezek csak érzések, amiket elrakok, és majd ha ilyen porosak lesznek, és ennél halványabbak, nyílván, akkor előveszem, lefújok annyi port, amennyit tudok, és elmélkedem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése